Tanulmányok

El Kazovszkij ideje

“Azt én biztosan nem tudom elképzelni, hogy egyáltalán nem létezek” – mondja egy beszélgetésben El Kazovszkij. „K” betűvel szól keményen: létezek. Nem emlékszem, hogy ikes igék egyes szám első személyű alakját valaha is szabályosan képezte volna. Létezem – ez valahogy túl puhán, mammogósan hangzik. Mintha nem is életről és halálról lenne szó. Mintha nem egy szerencsétlen egy-napig élő, hanem valamilyen istenség vagy általános alany mondaná. El Kazovszkij minden idegszálával ellenszenvesnek, taszítónak, émelyítőnek találta lényének természettől fogva lágy, szelíd, gyöngéd, egyszóval nőiesként fölfogható vonásait, ezért aztán egyfolytában szembement velük. Mindenben − viselkedésben, szavakban, szimbólumokban, művészi megformálásban − a keménységet képviselte, a tiszta, éles elválasztásokat kereste, jóllehet valójában lágy, szelíd, gyöngéd volt. Igazában csak a keménység elképzelésében és reprezentációjában volt kemény, azaz hajthatatlan. Szerette például művésznevében – El − a kemény „l”-t, amely az orosz Jelena név – az ő számára mindig is elviselhetetlenül, fület hasogatóan lágy − szóeleji „Jelj”-éből kőkemény magyar El-t csinált. Légy, ami lennél. Nem, ami lenni szeretnél, hanem ami vagy. Csakhogy ez nem kívánságműsor. Hogy legyél az, ami vagy, ha nem az vagy? Nemcsak nem látszol annak, aki vagy, tényleg nem az vagy. Pontosabban az is vagy, meg nem is az. Tudatodban férfi, testben nő. „Vegyes állat”, ahogy ő mondta. Ez a sorsod. Ez a kettősség. Ezért egyfolytában szembe kell menned azzal, aki vagy, aki kénytelen vagy lenni, hogy kiszabadítsad a természet, a társadalmi konvenciók, a szokások és elvárások kötelékeiből a másikat, aki egyedül lenni akarsz. Épp ezért soha nem juthatsz kettőről az egyre. Így lesz belőled kentaur-szerű lény, „vegyes ragadozó”, kétfejű, testet-lelket kétfelé vonó-húzó „szörny”, a szeszélyes természet tréfája, tévedése, aki csak abban különbözik a többi szörnytől, hogy ő be is vallja másságát. Ebben áll az ő abnormalitása. A normális szörnyek nem vallanak be semmit. Azt sem tudják, hogy szörnyek. pdf-ben letölthető>>

Utazás Nincsbe

„Hiába küzdök ellene. A lábam csúszik. Életemből mégis költőlét lesz. Elképzelhetünk-e ennél szerencsétlenebb dolgot? Kiválasztott vagyok; kacag rajtam a sors, amikor egyszerre csak azt mutatja meg számomra, hogyan lesz mindaz, amit ellene teszek, mozzanat egy ilyen létezésben. Olyan élőn tudom megrajzolni a reményt, hogy bármelyik reménykedő individualitás magára fog ismerni benne; ám ez mégis hamisítvány, mert miközben a reményt ábrázolom, az emlékezésre gondolok.” (Søren Kierkegaard1)

Tandori Dezsőre emlékezve tettem fel honlapomra Hét fejlövés című regényes önéletírásáról szóló Utazás Nincsbe című esszémet. Részlet a szövegből: Tandori a huszadik század második felében a magyar költészet alighanem legnagyobb formátumú alkotója, akinek költészetében a legnagyobbak színvonalán jut kifejezésre a modernitás radikális végtudata, természetesen azon a módon, ahogyan ez a Vég – a NINCS – a nyelv antinomikus formáiban egyáltalán kifejezésre juthat. Tandori a legnagyobb végmagyar-végeurópai, ha tetszik, akiben ez a „vég” egzisztencializálódik és egyben véget ér (egész költői végérzékenysége, végköltészete semmi egyéb, mint e véget érés végeérhetetlen reflektálása). Ebben a – nem-stilisztikai! – értelemben irodalmi alakja Adyét idézi. Mintha az ő titáni életművében kapcsolódna össze századelő és századvég, a magyar modernség kezdete és vége. Az esszé teljes egészében itt olvasható el pdf-ben letölthető>>

A nem-találás igazsága

A Hankiss Elemér-Emlékkönyvben pár hónapja megjelent írásom (A nem-találás igazsága) „A Nincsből a Van felé” igyekvő, utolsó könyveiben mindegyre az élet értelmét firtató Hankiss „tétova crédó”-ját világítja meg. Íme egy rövid részlet belőle azoknak, akiktől nem idegen a hit világa: »A megismerhető igazság a filozófiai és tudományos tudás tárgya; a megismerhetetlen, transzcendens igazság vagy valóság („az” Igazság, az „igazi realitás”) viszont a hit tárgya (pontosabban alanya, az abszolút alany, maga Isten, akire a hit irányul). A megismerhető igazság az értelem kérdéseire adott értelmi válaszok éppannyira értelmi cáfolatával érhető el vagy közelíthető meg az igazságot kereső, a megismerő ész számára; a megismerhetetlen transzcendens Igazság az értelem kérdéseinek és válaszainak, sőt, magának az értelemnek a félretolásával – Kanttal szólva: az ész salto mortalé-jával − érhető el, természetesen nem fogalmilag, hanem az értelemfölötti Igazság közvetlen szemléletében (epopteia) és a benne való részesülésben, a vele való egyesülésben. Hankiss Elemér kérdező (és válasz-kerülő) szellemi attitűdje e két igazság határán áll: tudósként és a felvilágosult (vagy egyszerűen: felnőtt) ész és egyszersmind a common sens meggyőződéses híveként nem válhat meg a filozófiai és tudományos igazság fogalmától; hitkereső, és szinte gyermeki módon hitre szomjazó lélekként azonban mágnesként vonzza őt a transzcendens igazság is, és annál jobban igyekszik távol tartani magát tőle, minél erősebb ez a vonzás, mert ehhez az értelemfölötti igazsághoz nem a választ kereső ész kérdéseivel, hanem az észről lemondással, az észvesztéssel, a feltétel nélküli hittel lehet csak eljutni (credo quia absurdum est). Az értelem kérdései rossz kérdésekként szégyenülnek meg a Válasz – az eredendő Válasz − színe előtt. Ezért nem maradt számára más lehetőség ezen a téren, mint a tudás és a hit pengeélén táncolás. Egy olyan keresés, amely csak kérdéseket ismer, mivel iránya áttevődött a megismerhető igazságról a megismerhetetlen Igazságra, és amely éppen ezért csak a nem-találásban találhatta meg a Választ. A Válaszra az ember (bizonyos értelemben: a Kérdés) számára nincs mód rákérdezni. A Válaszra nincs válasz, illetve nincsenek válaszok. A Válasz van, és a Válasz a Van.« A teljes írás itt olvasható: pdf-ben letölthető>>

A tények retorikája

Történetfilozófiai vizsgálódások

”»Tényekkel« sohasem találkozunk.” - Friedrich Nietzsche

„Beszéljenek a tények!” „A tények azt mutatják…” „A tényekből az következik…” Beszéljenek a tények? Ki vagy mi helyett beszéljenek? És mióta tudnak a tények beszélni? Voltaképpen kicsodák-micsodák ezek a tények? A tényeknek talán van saját szavuk? A tényeknek van mit mondaniuk? Miért mondanának bármit is bárkinek? „A tények azt mutatják…” De mivel mutatják azt? Mijükkel mutatnak a tények bármit is? Mutatóujjukkal? Mutató pálcájukkal? Van a tényeknek mutatni-valójuk? Nem, a tények semmit nem mondanak, semmit nem mutatnak, semmit nem látnak, semmit nem hallanak. Hallgatnak, mint a bálványok, mint ahogy bizonyos értelemben csakugyan azok is: a régi modern idők bálványistenei.
A modern retorikában a tények egyfajta isteni instanciaként jelennek meg, amellyel szemben az embereknek nem lehet igazuk. pdf-ben letölthető>>

Kazovszkij-kiállítás a Kutya Évében az Átrium Gallériában

A megnyitó szövegét távollétemben Alföldi Róbert olvasta föl az Átrium Galériában 2018 november 22-én saját gyűjterményéből megrendezett Kazovszkij 10 kiállításon. Részlet a megnyitó szövegéből: 2018 − a Kutya Éve. Jelképes számomra, hogy az El Kazovszkij évfordulóknak ezt az évét – kereken hetven éve született és kereken tíz éve nincs közöttünk – egy olyan kiállítás zárja, amelyen a Kutya a főszereplő. Nem merném előhozni ezt az asztrológiai vonatkozást, ha nem emlékeznék rá, milyen élvezettel kutatta-kereste az összefüggéseket a csillagok állása és saját sorsa alakulása között. Játék volt ez, a képzelet játéka, amely azonban olykor-olykor kiszabadított a kényszer-sors fogságából. A Kutya Éve egyebek mellett a szolgálat éve, lépten-nyomon azon kapja magát az ember, hogy mások után lohol, másokért szaladgál, mások ügyét intézi. Nekem is kijutott ebben az évben a szolgálatokból, amit nem bánok. Engedelmes, jó kutya voltam, egyfolytában másoknak szolgáltam, több ízben El-nek is. Kutya kötelességem volt: kinek, ha őneki nem? Így tekintem ezt a mostani kiállítási megnyitót is és így tekintem − remélem, nem veszi zokon − Alföldi Robi szolgálatát, hogy Kazovszkij-gyűjteményét így osztja meg barátaival, a közönséggel. Hiszen ez is szolgálat: El szolgálata és közszolgálat egyszerre. De ne tévedjünk el: ez a kutya nem az a kutya, amelyik a képeken tűnik fel. El Kazovszkij kutyája nem szolgáló, nem kötelességteljesítő, nem fegyelmezett, jó kutya, hanem komísz. Félelmetes kutya, húsra sóvárgó, vágyaktól nyűszítő, követelődző kutya. pdf-ben letölthető>>

Halotti beszéd

Hekerle Lacinak Sehová

„Elvesztünk valakit, szenvedünk amiatt, hogy a halott, a távollevő képzeletbeli, valótlan lénnyé változott. Pedig a vágy, amellyel vágyakozunk rá, nagyon is valóságos. Ereszkedjünk le magunkba, ahol ez a nagyon is valóságos vágy fészkel. (…) A halott jelenléte elképzelt dolog, ám a távolléte valóság; mostantól fogva így lesz jelen.” - Simone Weil

Drága Barátom! Húsz éve halott vagy. Nem Veled sietek tudatni ezt, hisz Te, személy szerint nem szorulsz rá erre a tudásra, és nem sietsz sehová sem. Ott vagy, ahol. Egyébként semmiféle tudásra nem szorulsz rá. Megvagy tudás nélkül, méghozzá remekül. Sőt, nem csak megvagy („Hogy vagy? Megvagyok.”), hanem magadnál is vagy – egészen. Ha ugyan ebben az összefüggésben – a halál összefüggésében? – értelme van annak a szónak, hogy „magad”, értelme van bármilyen szónak. Hiszen a halottak tudása – a halál létmódjában feltáruló tudás – éppenséggel a minden tudáson és nem-tudáson túli tudás, már ahogy azt mi, élők, mi, Mórickák elképzeljük itt: hogyan élnek, gondolkodnak, éreznek halottaink, őhelyettük is élve, gondolkodva, érezve. Az élők egyebet sem tesznek, mint helyettesítik a holtakat. S viszont: a holtak pedig az élők helyett tartják a frontot – a Felszabadító megérkezéséig, a Nagy Visszatérésig. Vagy csak úgy, nem várva semmire és senkire. pdf-ben letölthető>>

A hajléktalanság-bűn

„Nullum crimen, nulla poena sine lege: ha valamire nincsen törvény, akkor nem lehet megszegni, tehát nincs bűn, és ha nincs bűn, megbüntetni sincs mit. Ismeretes, hogy a szuverén magyar állam mindenkor foggal és körömmel ragaszkodott a római jognak ehhez az ősi alapvetéséhez. Az 1942-es fajvédelmi törvény a megmondhatója, amely megalkotta a származásbűn fogalmát.
A legutóbbi időkig Magyarországon nem létezett a hajléktalanságnak átfogó, alkotmányba írt törvényi tiltása, tehát nem létezett törvényszegés sem: nem volt bűn, nem volt mit megbüntetni. De mihelyt megszületett a hajléktalanságot törvényszegésként szankcionáló törvény, megszületett a hajléktalanság-bűn is. Márpedig ha van ilyen bűn, akkor azt elkövetni is lehet, elkövetőit pedig – ez esetben a hajléktalanokat − a törvény teljes szigorával üldözni és büntetni kell. Még hogy nincs jogállam Magyarországon, hölgyeim és uraim, ti velsz ebek!
Magyarországon ez idő szerint 30-35 ezer lehet a hajléktalanság-bűn potenciális és tényleges elkövetőinek száma (többségük súlyosan visszaeső elkövető). Ebből mintegy 8 ezren Budapesten lesik az alkalmat a törvényszegésre, akiket ez az emberi méltóság tartalmát újrafogalmazó törvény most talán majd visszatántorít bűnöző életmódjuk konok folytatásától.” " pdf-ben letölthető>>

A vers húsa – Borbély Szilárd halálának 4. évfordulójára

„A halottsiratás célja az életre keltés, ettől olyan szenvedélyes. Addig nem maradhat abba a siratás, amíg nem sikerül feléleszteni a halottat. De mindig hamarabb marad abba a kelleténél: nincs bennünk elég szenvedély.” (Elias Canetti)
„»Et incarnatus est« – a mondat igazság szerint minden valódi műalkotás zárómondata lehetne” – írja Pilinszky János, aki − teológiai szempontból nyilvánvalóan tarthatatlanul, esztétikai szempontból viszont annál tarthatóbban − a művészetet „a bűnbeeséssel megszakadt inkarnációs folyamat küzdelmes folytatásának, korrekciójának”, sőt, e folyamat „beteljesítésére tett kísérletnek” tekintette.
Pilinszkyt az inkarnáció dogmája nem fogalmilag, hanem esztétikailag ragadta meg, nem annyira hívőként, mint inkább költőként nyűgözte le a tisztán szelleminek − az Igének − közvetlen és maradéktalan hússá válása (o λόγος σαρξ εγενετο Jn 1, 14) amelyet nemcsak hitt, hanem művészi képzelőerejével látott is és kiterjesztett a – poiészosz – a költői mű létesülésének egész folyamatára. Ebből a szempontból minden költői mű – inkarnáció: a láthatatlan, körülírhatatlan Ige testet öltése a nyelv eleven anyagi valóságában. Ugyanakkor Pilinszky az inkarnációt (görögül enszarkósziszt) „a szegénység isteni aktusának is nevezi”, nyilvánvalóan a kenózisra, a kiüresedésre, vagyis az isteni Logosz külsővé válására, emberré levésére utalva: „Az ihlet első lépése a megtestesülés − a fogantatás, a »leszegényedés« pillanata. A remekműnek egy szinten »közönségesnek« kell lennie, egyszerűnek, foghatónak és szegényesnek − ahogy Istennek is szegénynek kellett lennie, amikor megtestesült. A remekműnek szegényes a kiindulási pontja, s ezt a szegényes szintet közben is újra és újra érintenie kell.” " pdf-ben letölthető>>

Kettőről az egyre - egy 2010-es országállapot-jelentés a 2018-as országnak

„Mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedűl és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan.”1 (Pilinszky János)
„Mi egy rész vagyunk, amelynek utánoznia kell az egészet.”2 (Simone Weil)
„Hát nem vesszük észre, hogy létünk kettőségben való lét?”3 (Karl Barth)

Kettőről az egyre - egy 2010-es országállapot-jelentés a 2018-as országnak Hogyan juthatunk kettőről az egyre? Két Magyarországról az egy Magyarországra, amely a megformált sokféleség kulturális világában, a demokratikusan osztott hatalom rendszerében létezik, de amely maga oszthatatlan: nem engedi kettéhasítani magát mondvacsinált, gerjesztett, sugallt, fantáziált háborús törésvonalak, lövészárkok mentén „barátra” és „ellenségre”? " pdf-ben letölthető>>

A lírikus halála

"A halál mint az életet lezáró esemény, amely azzal, hogy elvágja fonalát, végső formát, értelmet ad az egyén életének, egyben a személy művét és a korszakot is új megvilágításba helyezi. Ahogyan komor humorral Franz Kafka írta egykoron: 2 „Igazi énünk csak a halál után bontakozik ki, amikor végre magunk lehetünk. A holtlét ugyanazt jelenti az egyén számára, amit a kéményseprőnek a szombat este; lemossa magáról a rátapadt kormot. Láthatóvá válik, vajon neki ártottak-e inkább a kortársak, vagy ő ártott inkább a kortársaknak; az utóbbi esetben nagy ember volt az illető.”1 Nos, ebben az értelemben Vlagyimir Viszockij mindennek nevezhető, csak „nagynak” nem. A korai halál tényét a sorsszerűség érzése lengi körül, mintha a költő élete nem is lenne egyéb, mint önfeledt vagy szándékos rohanás a halálba, halni-akarás (ha már élni itt és most nem lehet, márpedig lírai szempontból soha nem lehet, amióta világ a világ!). Így válik a konkrét személy élete a költő kanonizált életlegendájává, az önsorsrontó zseni, a börtöntöltelék, a pojáca, az élhetetlen szerencsétlenflótás, a hatalom sárkányával viaskodó hérosz, a kereszthordozó vértanú, a narkotikumok rabja változatos szereposztása szerint..." " pdf-ben letölthető>>

Hallgasd meg: Vladimir Vysotsky - Nu Vot Ischezla Drozh' V Ru

„Híresnek lenni nem illendő…” – A hírnév átváltozásai

"Híresnek lenni nem illendő, / Magasba fel nem ez emel. / Kéziratokkal nincs teendő, / Archiválni semmit se kell. / Add át magad az alkotásnak, / Ez itt a cél − nem a siker, / A győzelem e puszta mása, / Amit inkább szégyellni kell.
A Paszternak-vers nyitósorának – Bity znamenyitim nyekraszivo − fordítása föladja a leckét a magyar fordítónak. A „nyekraszivo” természetesen mindenekelőtt azt jelenti, hogy „nem szép”, „csúnya”, de az egész versmondat helytelenítő, dorgáló intonációja azt sugallja, hogy morális értelemben nem szép, nem helyénvaló, nem meglett emberhez méltó híresnek, sikeresnek, győztesnek lenni. A Nobel-díj dicsősége már önmagában átok és csapás az író számára, amit ki kell állnia, túl kell élnie, de ami nem mindig, sőt, őszintén szólva elég ritkán sikerül. A díj mintha pontot tenne addigi írói munkásságára, mintha az, ami a díj után következik, már csak valamilyen utóélet lenne. A díjat követően írt művekre gyakran nyomja rá bélyegét valamilyen megfelelési kényszer: az író „szabad lélekből” elfogódott, sőt „fogoly lélekké” válik, aki saját hírneve bálványának szolgál, saját kultusza papja lesz, lelassul, megbénul, ettől fogva már nem saját műveit írja, hanem hasonmása, a „nagy író”, a „világhíres Nobel-díjas író” műveit. " pdf-ben letölthető>>

A remény robotosa: Csillag Ádám dicsérete

"Csak ha nem alkalomszerűen, ahogy szoktuk, nem az aznapi eseményekre tapadva, az aktualitásra kiváncsian, hanem minden aktualitástól elszakadva, folyamatosan, órákon át nézzük Csillag Ádám utóbbi nyolc-tíz évben készített utcai tüntetéseket, tiltakozó meneteket, felvonulásokat, áradó, vonuló tömegeket, köztéri rendezvényeket, gyászünnepeket, életünnepeket, bírósági tárgyalásokat dokumentáló filmjeit, akkor tűnik ki igazán, mennyire nem csak annak a politikai kivételes állapotnak a krónikása ő, amelyben a magyar társadalom 2010 óta él, hanem egyszersmind annak a morális kivételes állapotnak, amelyben Auschwitz után egész Európa él, s amelynek világos tudata és állandó érzékelése mostantól minden helyi társadalom európaiságának – szellemi és nem földrajzi Európához tartozásának − kritériuma..." pdf-ben letölthető>>

Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump

„...őbenne nem lehet csalódni, mert mire csalódnak benne, már késő, már nem lehet leparancsolni aranytrónusáról, amelyen ő maga is bearanyozva ül, mert aki benne – szabadítójában! – csalódni merészel, azt egyszerűen lenyeli. „Ígéret, szép szó, ha megtartják úgy jó! – szegezi szembe szemrebbenés nélkül a társadalommal a démonikus trickster –, márpedig te, szavazatoddal bizalmat szavaztál nekem, szavadat adtad, hogy hinni fogsz bennem. Tehát ha nem hiszel, ha meg akarod vonni tőlem támogatásodat, akkor bizony esküszegő vagy, áruló és hamiskártyás, hazudtál nekem – és éppen énnekem! szabadítódnak! –, tehát csaltál, alá akarod ásni a nép hatalmát, amit annyi áldozattal vívtam ki a népnek. Ergo: lakolnod kell, édes barátom! Halál a szélhámos csalókra!” – mennydörgi a démonikus Csaló és nem a levegőbe beszél." Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [1]>>

"...Egy rendkívül labilis politikai és válságos gazdasági helyzetben azonban a populista kártya kijátszása – akár jobb-, akár baloldalról – öngyilkos húzásnak bizonyulhat. Amilyen könnyű az elkeseredett népi rétegeket mozgósítani és kivinni az utcára, olyan nehéz aztán hazavinni őket. Aki politikai sorsát a populista kártyára teszi fel, az nemcsak mindent elveszíthet, de országát is elveszejtheti." Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [2]>>

Vox populi – vox Dei: Populizmus és közvetlen demokrácia (részlet "A kékek és a zöldek" kötetből) Ad notam: Korunk hőse − Donald Trump [3]>>

Eltékozolt forradalom – Kende Péter könyve 1956-ról

„Az Eltékozolt forradalom? egyetlen lélegzetvétellel megírt könyv, amelyet legjobb így – egy szuszra – elolvasni is. A könyv egész stilisztikája, az élőbeszéd közvetlenségével ható intonáció, az olvasóval, mint hallgatójával diskuráló szerző szuggesztív előadásmódja, a legsajátabb tárgya iránt a legszélesebb hallgatóság – elvileg: az egész politikai közösség – érdeklődését felkelteni akaró előadó érvelésének lendülete, a gondolati próza sodró ritmusa, a tudományos értekezések tekintélyt parancsolóan nehézkes nyelvi szerkezeteinek szinte teljes hiánya, mindez együttvéve az élő előadás retorikai szituációját hozza létre a szövegben, vagyis az olvasó mint hallgató dialogikus – gondolat- és beszédformáló – jelenlétére és folytonos szellemi inspirálására épül. pdf-ben letölthető>>

A SPORTVALLÁS ( benne függelékként a SPORTÁLLAM)

„Mivel Hegel-konferencián voltunk, sörözés közben azt a kérdést tettem fel: ha élne Hegel, vajon nem tartaná-e a sportot azon kategóriák egyikének, amelyekben az abszolút szellem mutatkozik meg? Miként a vallásban, a filozófiában és a művészetben. Mert a sport ma olyan jelenség, amilyennek Hegel nem ismerte. A sport már-már a vallást helyettesíti. Hegel korában még nem hozta lázba az emberek tömegeit. Számomra az eseményszámba menő futballmeccsek: misék!” Bohumil Hrabal emlékezik vissza így egy hajdani beszélgetésre, melyet Herbert Marcuséval folytatott valamikor 1968 táján. pdf-ben letölthető >>

Megmutatkozás és látszat: T. Horváth Éva festészete

pdf-ben letölthető >>

Véget nem érő beszélgetés Hankiss Elemérről

pdf-ben letölthető >>

Koinosz Hermész! Hankiss Elemér és Lengyel László „Kétszög” című beszélgetőkönyvéről

pdf-ben letölthető >>

Szíves megemlékezésül az Alaptörvény elfogadásának 5. évfordulójára

Beszédtöredék a „húsvéti” alkotmányról (2011) A beszédtöredék pdf-ben letölthető >>

A mi Trianonunk és a mi Auschwitzunk

A Magyar Fájdalom szobra 1941. Budapest V.Szabadság tér (Fortepan Archívum). A felirat a talapzaton: „Ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi. Alkotója francia szobrász Emile Guillome. Ezen emlékművet a szenvedő magyar nemzetnek ajánlotta fel Magyarország angol barátja Viscount Rothermere.” A tanulmány pdf-ben letölthető>>

Elhangzott a „Trianon a mi bajunk?” címmel Hunčik Péter Szlovákiában élő magyar író, pszichiáter, politikus, és Zsebők Csaba költő, történész részvételével megrendezett beszélgetés bevezetőjeként a budapesti Sajtóház Mikszáth-termében 2016. február 18-án. Az előadás szövege megjelent a Mozgó Világ 2016. áprilisi számában. A folyóiratban megjelent szövegről a Klub Rádióban beszélget a szerzővel Pikó András. A hetedik perctől meghallgatható itt: http://www.klubradio.hu/ -->> Archívum -->> 2016.05.06.-20ó58p

A Magyar Szuverenitás dicsőségoszlopai

A letölthető pdf >>

Elhangzott a Szépírók Társasága és a Beszélő által a Hóman-szobor Székesfehérváron tervezett felállításáról rendezett fórumon a FUGA építészeti központban, 2015. december 4-én.

A háború privatizálása

Részlet a tanulmányból: A szuperterrorizmus újdonsága abban áll, hogy benne a terror privatizálódása totálissá fokozódik: a terrorista aktusban már nem valamilyen politikai közösség célja valósul meg szabálytalanul, a hadijogot sértő, de egyben jogot védő vagy új jogot teremtő módon (ahogyan például a megszállás ellen harcoló partizánok szabotázsakcióiban), hanem a magánember semmiből le nem vezethető és sehova nem vezető természeti célja valósul meg, káoszt keltő módon, akkor is, ha fejébe vette, hogy ő maga a politikai közösség, az igazság vagy ő maga Isten, netán Isten igazságot osztó eszköze. Tovább>>

Túlirányított demokrácia

Az „irányított demokrácia” fogalma a régi beugratós viccet idézi a kutyáról, amely csak rágott ételt eszik. „Hogyhogy rágott ételt? És ki rágja meg neki?” „Ő maga.” Talán csakugyan ez lehetne a válasz arra a kérdésre is, hogy „de hát ki irányítja a demokráciát?” Ő maga. Maga irányítja magát. Ilyen egyszerű. De mi van, ha nem irányítja magát? Ha még nem tanulta meg és a tanulási időt meg kell hosszabbítani számára? Ha irányítatlanul sodródik a szakadék, a társadalmi katasztrófa felé? Ha eleve nem a társadalom alkotása volt vagy úgy állt össze rendszerré, hogy kimaradt belőle az önirányító mechanizmus? Vagy ha olyan rendszer jött létre, amelyet különféle globális parancsadó helyekről „távirányítanak”? Akkor az van, hogy a bátrak, akik mernek, kikapják a „távirányítót” az illetéktelen kezekből, szépen államosítják azt, és maguk kezdik el nyomkodni rajta a gombokat. Tovább>>